Minden nap eszemben volt, hogy végre folytatom az írást. De közben annyi minden történt, testvérek örökbefogadása, bölcsőde, óvoda, új munkahely, hogy csak tologattam… De a mai nap volt egy hívásom, ahol egy kedves családtagom elmesélte, hogy most kezdte el olvasni a blogot és mennyire megindította, és soha nem gondolta volna, hogy miken mentünk keresztül. Ez újra lendületet adott…
Hol is hagytam abba? Talán ott, hogy a Nagynak lettek papírjai és elkezdtük közös életünket hármasban. Ez összesen 3 hónapig tartott, mert utána már a Kicsi is örökbefogadhatóvá vált, és megkezdődött az újabb kör a barátkozásban.
Ebben az időszakban kezdte a Nagy is a bölcsit, de csak fél napokra, rövid időre, és én még ekkor dolgoztam is mellette… Hajnalban, éjjel, alvás időben, amikor tudtam…
Mivel ugyanazoknál a nevelőszülőknél voltak, így régi ismerősként köszöntöttük egymást. Viszont amennyire jól ment a Naggyal ez a folyamat, annyira nehéz volt a Kicsinél. Ő akkor még csak 11 hónapos volt, és ugyanúgy kétnaponta kellett menni, először rövidebb időre, majd elviekben egyre hosszabban…
A Kicsi senkit nem fogadott el akkor még a nevelőszülőkön kívül… ott ültünk egy csörgővel a kezünkben és egy torkaszakadtából ordító gyerekkel. Ha a nevelőszülők eltávolodtak tőle, akkor azonnal pánik lett úrrá rajta. Ebből kifolyólag alig tudtunk hármasban lenni vele. Nagyon nehéz volt és nagyon sikertelennek is éreztük magunkat. Arról nem is beszélve, hogy pont ebben az időben 35-40 fokok voltak kint, így nagyjából ki sem tudtunk menni, nem tudtunk eltávolodni sem a háztól; ültünk a nappaliban, én stresszeltem, a gyerek, ha rám nézett sírt… és ilyenkor nekem is sírhatnékom támadt. Igazán meghitt pillanatok voltak…
A szakszolgálatban felmerült az is, hogy mivel ilyen lassan haladunk, ezért meghosszabbítanák még egy hónappal a folyamatot. Ez volt az a pillanat, amikor kifakadtunk… Hiszen a Nagy alig pár hónapja volt velünk, nem értette, hogy mi történik vele, hogy reggel lepasszoljuk a Nagyihoz, majd este érkezünk vissza. Mivel ő is ugyanitt volt nevelőszülőknél az fel sem merült, mint ilyen esetekben, hogy eljön velünk. Pedig a protokoll ez lett volna, de mivel még nem olyan rég volt az elválás, így ezt a szakemberek nem javasolták.
Azért sem akartuk, hogy hosszabbítás legyen, mert a Nagynak így is nehéz napjai voltak, nem akartuk még jobban túlfeszíteni a már így is nehéz helyzetet, valamint a nyaralás előtt szerettünk volna négyesben otthon eltölteni még egy hónapot.
Kialvatlanok voltunk, tele kétséggel, tele kudarccal… Arról nem beszélve, hogy a Nagyot fel kellett készítenünk valahogy arra, hogy érkezik a testvére, mindeközben még a lakást is újra át kellett (volna) rendezni…
És ez volt az a pont, amikor a szakszolgálat is belátta, hogy ülhetünk még itt heteket, de a legjobb az lesz a Lányoknak és nekünk is, ha gyorsítunk. Így egy 1,5 hetes ismerkedés után a Kicsi is hazaköltözött és végre otthon lehettünk négyesben.
Iszonyatosan izgultunk a hazaúton. Előre felkészültünk arra, hogy a Kicsi hetekig sírni fog (szakemberek ezt mondták nekünk), de legnagyobb meglepetésünkre öt perc autózás után abbahagyta a sírást… Féltünk attól is, hogy fogják fogadni egymást a Lányok, kinek milyen reakciója lesz. De ahogy beléptünk a lakásba, a Lányok megismerték egymást, összebújtak, és azóta sem engedték el egymást…
