A rápillantás és a barátkozás megkezdése között nálunk viszonylag sok idő telt el – folyamatos betegségek, láz és egy kis covid is lassította a folyamatot. Ha jól emlékszem a rápillantás és az első rendes találkozás között majdnem 2,5 hét telt el. A legrosszabb az volt ebben az időben, hogy mindig csak 2 nappal toltuk el a már lebeszélt időpontot és mindig csak előtte este tudtuk meg, hogy még mindig nem tudunk menni…

Közben dolgoztunk, pakoltuk ki a gyerekszobát és próbáltunk rendet rakni…Január 31-én mehettünk először a nevelőszülőkhöz.

Először nagyon fura érzés volt, nem is tudtuk, hogy kell viselkedni, mit kell csinálni. Biztos, ami biztos alapon vittünk magunkkal kis ajándékot a nevelőszülőknek is, mert mégiscsak vadidegen emberek házában fogjuk az elkövetkezendő pár hetet tölteni…

A Kislánynak, a szakszolgálat tanácsai alapján is készültünk ajándékkal: egy ajándék amit otthagyunk neki, egy olyan ajándék/játék, amivel ott játszunk, de mindig elviszünk magunkkal – hogy folyamatosan érdekesek legyünk és várja a velünk való újbóli találkozást. Valamint mi még készültünk egy játékkal az autóba is (kedvencem a tanuló kutyus… beszél és énekel…), ezt pedig azért, hogy ha majd egyszer eljön a pillanat, hogy beülünk az autóba, akkor legyen ott valami ami leköti, ami érdekes, amit már ismer…

Az első alkalommal mindenki nagyon feszült és ideges volt… A Kislány beteg volt, és aludt amikor odaértünk. Így utólag visszagondolva, nem is volt ez baj, hiszen így legalább megismerkedhettünk a nevelőszülőkkel és szerencsére egy kölcsönös szimpátia alakult ki közöttünk… Nem mondom, hogy nem volt fura a helyzet… Ők azért voltak feszültek, szomorúak, mert elvisszük tőlük a gyereket, mi meg azért voltunk feszültek és izgatottak mert elviszünk tőlük egy gyereket… Az első alkalom végére felébredt a Kislány és akkor egy 10 percet még együtt töltöttünk, de ekkor még csak távolról figyelt minket.

Innentől kezdve az első időszakban két naponta jártunk látogatni, barátkozni. Tőlünk kb. 45 perces autóútra laknak a nevelőszülők. És a barátkozás alatt mi továbbra is dolgoztunk… Ezt is utólag már nem így csinálnám… Nagyon megterhelő volt ez az időszak, mind fizikailag, mind érzelmileg… Kb. 1,5-2 óra utazás, 2-3 óra a gyerekkel és mellette még egy 8-10 órás állás… A törvény értelmében a barátkozás idejére is 10 munkanap szabadság jár, igénybe kellett volna vennem…

A szakszolgálat tanácsadójával napi kapcsolatban voltunk, a legtöbb látogatáson ő is velünk volt, igazából az ő feladata volt terelni, kezelni a helyzetet és kicsit vezetni mindenkit. Nagyon megnyugtató volt, hogy mindig tudtunk tőle kérdezni, mindig volt ott valaki velünk, aki fogta a kezünket.

Két naponta jártunk a Kislányhoz, az első időszakban el kellett nyernünk a bizalmát, el kellett érnünk, hogy örömmel fogadjon minket és előbb-utóbb ne legyünk idegenek neki. Az első találkozások nem voltak túl hosszúak, maximum két órásak. Ahhoz, hogy a bizalom viszonylag hamar kialakult, a nevelőszülők hozzáállása is kellett (ők ezt tanfolyamon tanulják és a tanácsadó nekik is segít). Ők már előre felkészítették a gyereket a saját maga szintjén, hogy tudja mi vár rá és mi fog következni. Elmondták neki, hogy hamarosan eljön érted az igazi anyukád és apukád; mindig az ablakban vártak minket, beszélgettek arról, hogy szép új szobája lesz stb.

Maga a barátkozás folyamata bennünk elég vegyes érzelmeket váltott ki. Ott ültünk egy idegen család nappalijában és az volt a célunk, hogy megkedveltessük magunkat egy kisgyerekkel, hogy legyen annyi bizalma, hogy beüljön az autónkba és eljöjjön velünk. Sokszor kényelmetlen volt egy vadidegen nappaliban ülni és játszani… sokszor gyerekrablónak éreztük magunkat. Ilyenkor megnyugtatott minket a tanácsadó, hogy ezek teljesen természetes érzések… Viszont utána pont arról beszélgettünk itthon, hogy mennyire könnyű egy kisgyerek bizalmába férkőzni… milyen könnyen el lehet „csábítani”…

Összesen 2-3 hét áll rendelkezésre, hogy összebarátkozzunk és beköltözzön hozzánk a gyermek. A kétnapos látogatások egy idő után napi szintűre változtak, majd a nappaliból is kimozdultunk: először az udvarra, majd kimentünk a házból sétálni, beültünk az autóba stb. Az utolsó napokban pedig már együtt eljöttünk hozzánk, megnéztük közösen a lakást, a gyerekszobát, itthon játszottunk. Majd a nap végeztével visszamentünk a nevelőszülőkhöz.

A találkozások alatt a nevelőszülők elmondták a napirendjüket, milyen tápszert iszik, milyen ruhát hord, hányas pelenkára van szüksége. Mivel mi tapasztalatlanok voltunk, utólag rájöttünk, hogy több „technikai” jellegű kérdést is fel kellett volna tennünk, de ezeket lányos zavarunkban elfelejtettük. Ha valaki ilyen helyzetben van, érdemes otthon előre összeírnia a kérdéseit és feltenni a nevelőszülőknek.

Majd a legvégén eljött a nap, a pillanat, amikor tudtuk, hogy mostantól kezdve nincs megállás, mi egy család leszünk. Ez egy hétfőre esett. Reggel a Gyámhivatalban kellett kezdenünk (…és természetesen ide is újra minden papírt/igazolást vinnünk kellett magunkkal…), ekkor újra nyilatkoztunk, hogy komolyan gondoljuk az örökbefogadást és ekkor kellett a Kislány végső nevéről is nyilatkozni.

Az általános álláspont szerint a születéskor kapott keresztnevet mindenféleképpen javasolt megtartani, hiszen ez az egy ami a vér szerinti anyához köti. De ha nekünk nem tetszik ez a név, akkor második keresztnevet adhatunk. Miután mindent lenyilatkoztunk, várnunk kellett a végső határozatra, ami arról szól, hogy nevelésbe vesszük a gyereket és innentől nálunk fog lakni. Itt még mindig van 30 nap, amíg mi is, vagy a szakszolgálat is „meggondolhatja” magát

Miután elkészült a határozat, hívott a tanácsadónk, hogy indulhatunk. Nagyon nagyon izgultunk. Ez a találkozás már nagyon gyorsan ment, mert senki nem akarta jobban fájdítani a szívét. Elvégeztük a kötelező papírmunkát: megkaptuk az orvosi papírokat, a TAJ kártyát, a Kislány ruháit, játékait és beültünk az autóba, hogy megkezdjük közös életünket…

P.S: És ezen barátkozások alatt mindig ott volt egy, akkor 7 hónapos kislány is… A nevelőszülőkkel való beszélgetés során derült ki, hogy ő bizony a mi Kislányunk vér szerinti testvére… De ez a történet már egy következő bejegyzés témája lesz…