2022. január 10-én kaptuk azt a bizonyos telefonhívást. Nem tudom azt mondani, hogy meglepett, hiszen pont előtte pénteken hívtam a szakszolgálatnál a tanácsadónkat, aki azt kérdezte tőlem a telefonban, hogy „nem hívtak még titeket?”. Ebből sejtettem, hogy talán már közel járunk, de még Szilárdnak sem mondtam el, hogy ne keltsek hiú ábrándokat benne. Hiszen az elmúlt 3 évben mindig olyan közel jártunk az elmondások alapján az örökbefogadáshoz…

Amikor megcsörrent a telefonom, láttam ki hív, így tudtam, hogy miről lesz szó. De azért ott, akkor megilletődtem…Rövid, gyors, lényegre törő beszélgetés volt: van egy (igen, itt még csak egy gyerekről van szó, a csavar a történetben majd később jön…) kétéves kislány, aki örökbefogadásra vár és ránk gondoltak…be tudunk menni szerdán a szakszolgálathoz, hogy megismerjük a kislány történetét? Persze, hogy igent mondtam, anélkül, hogy Szilárddal beszéltem volna… De természetesen, ahogy letettem a telefont, azonnal hívtam őt.

Azt hiszem akkor ott fel sem fogtuk, hogy innentől kezdve nincs megállás, szülők leszünk.

Barátaink javasolták, hogy amikor őket hívták, ők eltolták az első találkozó időpontját egy héttel, hogy legyen idejük felfogni, feldolgozni, hogy innentől kezdve minden más lesz. Azt mesélték, hogy nekik kellett az az egy hét, amíg átgondolják a mindennapi teendőket és átbeszélik a jövőt és rendezik egy kicsit az életüket és gondolataikat. Már amennyit egy hét alatt rendezni lehet… Tetszett nekünk az ötlet, de valahogy azon a januári délutánon mégis azt mondtuk, hogy azonnal menjünk, mindent tudni akarunk!

Szerdán az előre megbeszélt időpontban ott voltunk a szakszolgálat irodájában, ahol megismerhettük a kislány és a vér szerinti szülők történetét. Részletes írásos anyagot kaptunk, minden ismert előzményt leírtak benne. Ezt csak ott lehet elolvasni, nem lehet lemásolni, elvinni magunkkal, mert érzékeny információkat is tartalmaz. Így aki utólag is emlékezni szeretne arra, hogy mit olvasott, vigyen papírt és tollat és jegyzeteljen. Az anyagban részletes orvosi, pszichológiai elemzést is találtunk. Egy ponton mondtuk mindketten, hogy szuper, amikor azt olvastuk, hogy a gyermek makacs és akaratos… Mondtuk is, hogy pont így képzeltük el. Itt a szakemberek is tettek arra utalást, hogy nem hiába minket választottak ki.

Miután alaposan átolvastuk az anyagot, feltehettük a kérdéseinket és mindent átbeszéltünk. Az kiderült az anyagból, hogy erős a kötődése és a nevelőszülők is erősen kötődnek a kislányhoz, hiszen ők vitték haza a kórházból és azóta ők nevelik. A szakemberek megnyugtattak minket, hogy ez a legjobb verzió, ami lehet, mert képes az erős kötődésre és sokkal jobban át fog kötődni hozzánk. Ezek után kérdezték meg, hogy szeretnénk-e látni a fényképét. Ha az írásos anyag után azt mondtuk volna, hogy nem szeretnénk a további folyamatot, akkor a fényképet sem mutatják meg. Mi kértük, igen, akartuk. Ez nem volt kérdés.

A fénykép megtekintése is egy érdekes dolog, számítógépen lehet megnézni, nem lehet hazavinni, kinyomtatni. Itt nem profi fotós által készített képre kell gondolni, hanem telefonos, otthon készült képre. Mivel január volt, mi a kislányból sokat nem láttunk, nagykabátban, sapkában volt, de így is egyértelmű volt, hogy IGEN.
A fénykép megtekintése után is kellett nyilatkoznunk, hogy igen, szeretnénk ha létrejönne az első személyes találkozó. Ezt péntekre beszéltük meg.

Ez a találkozó is még a szakszolgálat irodájában volt, ekkor a nevelőszülővel jött el a kislány. Egy nagyobb terembe mentünk, ahol ott volt a nevelőszülő, a kislány gyámja, a tanácsadónk és mi. A terem tele volt játékokkal és mi csak megfigyelők lehettünk, nem szólhattunk hozzá. Tudom, hogy ez így túl romantikusan hangzik, de nekünk szerelem volt első látásra. Maga a „rápillantás” egy elég fura szituáció, ott ülsz egy terem sarkában, nem szólhatsz senkihez, miközben tudod, hogy innentől kezdve megváltozik az életed és minden más lesz. A nevelőszülő sírt, mi is sírtunk. Ez az egész procedúra kb. 20 perces volt, ezek után kaptunk még két napot, és utána írásban kellett nyilatkoznunk, hogy igen, szeretnénk ha megkezdődne a barátkozás…

Mindeközben éltük tovább a hétköznapokat, bejelentettem a munkahelyemen, hogy hamarosan (3 hét múlva maximum) szülők leszünk. Akkor még úgy terveztük, hogy egy kétéves gyerek mellett simán fogok tudni dolgozni, hiszen majd lesz bölcsi, és mi ezt meg tudjuk oldani… Naiv gondolatok… Mivel az örökbefogadás egy jó részéről nem volt fogalmunk, így nem tudtuk azt sem előre, hogy új élet, új papírok; és ez nem megy olyan gyorsan….

A telefonhívás után rögtön el kellett kezdenünk átrendezni a lakást, berendezni a gyerekszobát… Azt sem tudtuk, hogy mit vegyünk bele, milyen ágyban alszik egy kétéves gyerek? De ilyenkor nincs idő gondolkodni, csinálni kell, mert a telefonhívás után max. 3 hét múlva már együtt élünk, valamint a szakszolgálat is kijön ellenőrizni (teljes joggal), hogy készen van e a gyerekszoba. Így azt vettük, ami raktáron volt… Ruhákat, játékokat akkor még nem vettünk, hiszen nem is találkoztunk még, nem tudtuk, hogy hányas mérete van, mit szeret…

Ebben az időszakban annyi „technikai” teendő van, amit rövid idő alatt kell megoldani, hogy szinte nem is gondolkoztunk azon, hogy lesz ezután… mi fog történni, hogy hamarosan családdá válunk. Mi akkor még tényleg azt gondoltuk, hogy az első hónapot töltjük otthon hármasban, és utána majd bölcsi lesz és pillanatok alatt olyan család leszünk, mint bárki más, akinek van egy kétéves kislánya… Most már utólag tudom, hogy ez nem így megy, és sajnálom, hogy erre nem készítettek fel jobban és nem mondta el senki, hogy minimum 3 hónap amíg papírjai lesznek a gyereknek; hogy egy kétéves gyerek mellett, nem lehet rendesen dolgozni (hiába home office) és különben is: most nem az a feladat, hogy dolgozz, hanem az, hogy családdá válj…

Az is hozzá tartozik a történethez, hogy mindenhonnan azt éreztük, éreztették velünk, hogy „óh kétéves?” – akkor az sima ügy, 1 hónap és minden menni fog, az már nagy gyerek, az már tud bölcsibe menni, mellette már lehet normálisan dolgozni… És itt mi is elfelejtettük, amit a tanfolyamon tanultunk, hogy min. 6 hónap kell ahhoz, hogy mindenki megszokja az új helyzetet, és ahhoz, hogy családdá váljunk… ezeket a folyamatokat nem lehet siettetni, bármennyire is úgy gondoltuk anno…